A sivatagi homok alatt évezredekig rejtőző városoktól kezdve, a bronzkori metropoliszokon, dzsungel városokon, és az egészen komplex teng...
A sivatagi homok alatt évezredekig rejtőző városoktól kezdve, a bronzkori metropoliszokon, dzsungel városokon, és az egészen komplex tengeri korallzátony építményeken keresztül, a hatalmas sziklákig, föld alatti barlangokig és kifaragott sziklavárosokig tíz lenyűgöző települést mutatunk meg az olvasónak az ókori világból, melyek közül sok még a mai napig is megihlet bennünket.
Catalhöyük méhsejt városa (Törökország, i.e. 7500)
Az első földművesek életmódjáról árulkodik az a tízezer éves falu, amelyet Törökországban, Konya városa mellett tárnak fel amerikai, ausztrál és brit régészek.
A Boncuklu Höyük régészeti lelőhelyet egy évtizede fedezték fel Catalhöyük neolitikus helyszín közelében, amely 2012-ben került az UNESCO világörökségi listájára.
Ez az egyik legkorábbi település, ezer évvel idősebb, mint Catalhöyük. Abból az időszakból származik, amikor a vadászó-gyűjtögető közösségek kezdtek felhagyni a nomád életmóddal, és hozzáfogtak a földműveléshez.
A falu lakói ovális vályogtégla házakban éltek, megművelték a földet, de emellett vadásztak és kereskedtek is a vidék más közösségeivel.
A helyszín segítségével megérthetjük, hogy hogyan alkalmazkodtak a közösségek, miként hagytak fel a nomád életmóddal és tértek át a földművelésre, amely aztán egész Európában és Ázsiában elterjedt
Régóta érdekli a kutatókat, hogy miként terjedt a földművelés, amely a feltételezések szerint az úgynevezett termékeny félholdban alakult ki. Egyesek szerint a termékeny félholdból elvándorló népesség vitte magával az új ismereteket, mások szerint maguk a helyi vadászó-gyűjtögető közösségek kezdték kifejleszteni a növénytermesztést, vele együtt meghonosítva az új életmódot.
Az eddigi ásatások során egyéb leletek mellett emberi maradványok is előkerültek, az oxigén és a szén stabil izotópjainak vizsgálata a csontokban pedig sokat elárul egykori tulajdonosaik étrendjéről, származási helyéről.
Az izotóp vizsgálatok tanúsága szerint úgy tűnik, hogy a férfiak, akik a földet örökölték, általában egy helyben élték le az életüket, míg a nők különböző településekre vándoroltak.
A civilizáció bölcsőjének tartott termékeny félhold a Közel-Kelet félhold alakú területe, amely eredetileg Mezopotámiát és Kánaánt foglalta magában, de később hozzáértették a Nílus-völgyet, azaz az ókori Egyiptomot is. A fogalmat James Henry Breasted amerikai egyiptológus vezette be 1916-ban.
Caral piramisvárosa (Peru, i.e. 3000)
Ahány szakember, annyi teóriájuk van ma is a még mindig csak részben feltárt, cirka 50 hektáron elterülő 5000 éves komplexumról. Egy közös pont van: több, eddig kőbe vésett elmélet dőlt meg az emberiség származását és az írásbeliség kialakulását tekintve az ősi városnak, Caralnak köszönhetően.
Csak annyi biztos, hogy egykoron olyan ősi civilizáció élt itt, aminek tudását még ma is csak csodálhatjuk. Caral a perui fővárostól, Limától úgy száznyolcvan kilométerre északra fekszik a Csendes-óceán partján (Supe völgy).
A komplexum építményei megelőzték az egyiptomi piramisokat, az itt talált és megfejtetlen khipu "írás" egyidős az eddig ismert legősibb mezopotámiai rovásírással. És még az is lehet, hogy megdől a Bering-szoros koncepció, amely azt feltételezi, hogy az amerikai kontinenst kizárólag máshonnan beáramló népek töltötték fel. Lehet, hogy épp fordítva volt? Mi célt szolgálhatott ez a 6, egymástól pár méterre álló kőpiramis, és egy hetedik rejtélyes, félkör alakú, ősi szimbólumokból felépült "valami"?
A régészek földhözragadtan amfiteátrumnak mondják, a misztikusabbak és az UFO hívek dimenziókapunak. Tény, hogy a kb. ötvenszer ötvenes alapterületű piramisok között egy meghatározott részen olyan erős, vélhetően elektromagnetikus energia hatás érezhető, hogy elzsibbad az ember nyelve, arca, álmosság nélküli ásítássorozat jön rá, és több méteren át úgy érzi, mintha vízellenállásban kellene mennie.
Azt se értik, hogy lehetett itt több ezer évig virágzó kultúra harc és erőszak nélkül? Hisz több generáció maradványai között semmiféle harci eszköz nem került elő. A manapság sorra napvilágot látó újabb és újabb felfedezések előbb vagy utóbb tényleg rákényszerítenek majd minket, hogy újragondoljuk származásunkat és fejlődésünket ezen a bolygón.
Sigiriya sziklavárosa (Srí Lanka, i.sz. 495 körül)
Sigiriya, vagyis "Oroszlán szikla"” Srí Lanka egyik legizgalmasabb látnivalója. A sziget közepén Dambulla városától nem messze, 200 méter magasan kiemelkedő sziklatömb és a köré épült ősi település az UNESCO Világörökség része. A kolostor együttesben sziklatemplomok, fürdők, tavak, barlangok, és Ázsia legrégebbi tervezett kertjei, gránitsziklán kialakított függőkertjei találhatók. Sigiriya csodái a "Sigiriya-i asszonyok" freskók, a tükörfal, az Oroszlán terasz, a Vízikert, valamint a hegy ormáról kínálkozó felejthetetlen panoráma.
A szikla tetején áll Kasyapa király V. századi fellegvára. A romjaiban is lenyűgöző pompájú erődítmény és palota rendszer, király drámákba illő történelmi események helyszíne volt egykor. Halála után a hely buddhista szerzetesek remete lakjául szolgált.
A kb. egy kilométeres négyzetes parkot három oldalról sáncok, a negyedikről pedig maga a szikla határolja. A szikla felé vezető úton máig működő medencék, kertek és sétányok szövedékén át vezet az út az Oroszlán szikla felé. A közeli víztárolóval összekötött földalatti vízvezeték-hálózat ma is működik.
Shimao neolitikus városa (Kína, i.e. 2000)
Shimao neolitikus romjai több mint négy négyzetkilométeres területen fekszik. Egy lösz fennsík északi peremén található, több mint húsz kilométerre a Sárga folyótól Senhszi tartományban, melynek történelme i.e. 2000-ig nyúlik vissza. Az ősi várost 1976-ban fedezték fel, és a Nemzeti Kulturális Örökség 2006-ban védett műemlékké nyilvánította. 2011-ben szisztematikus felmérés és feltárás kezdődött a területen.
Azóta a régészek viszonylag jól megőrzött kőfalakat találtak, megerősített kapukat, tornyokat, külső városfalat, és egy belső várudvart. A helyen szétszórva fedeztek fel palotákat, házakat, sírokat, áldozati oltárokat és kézműves műhelyeket, és ebben az évben a régészek egy hatalmas külső kaput is találtak, amely komplex és fejlett tecchnikával került kialakításra. A felfedezés nagy jelentőséggel bír a kínai civilizáció eredetének további vizsgálatában.
Cahokia bennszülött indián városa (USA, i.sz. 8. század)
llinois állam déli részén, East St. Louis közelében találhatóak a nyomai a valamikori legnagyobb észak-amerikai indián településnek. A bizonyosan szándékos – csillagászati megfigyeléseken alapuló – elrendezésű, méretes mesterséges dombokon egykor vessző falú épületek álltak (talán templomok lehettek), a legnagyobb halom magassága meghaladja a 30 métert. A dombok körül viszonylag nagy területen, 13 négyzetkilométeren terült el a ma Cahokiának nevezett város.
Angkorvat, minden idők legnagyobb ősi városa (Kambodzsa, i.sz. 1100)
Tonle Sap-tól, Közép-Kambodzsa nagy tavától északra fekszenek a több, mint öt évszázadon át fennállt khmer állam fővárosának, Angkornak a romjai. Az "Angkor" név a szanszkrit nagarából származik. A jelentése: "város, ahol a király lakik".
A kilencedik és a tizennegyedik század között a khmer uralkodók lenyűgöző adminisztratív és vallási központtá fejlesztették Angkor körzetét. A feltevések szerint a várost rejtélyes körülmények között, a tizenötödik században hagyták el. A Kambodzsa népének előtörténetét is magában foglaló hosszú történelmi folyamattal egybevetve Angkor egyfajta kivétel. Angkorvat soha, Kambodzsa történetében egy pillanatra sem szűnt meg létezni.
Angkorvatot elhagyták. A közhit szerint a szomszédos thai törzsek 1431-ben fosztották ki Angkort, és a lakosság ez után menekült el, félve a további összecsapásoktól. A khmerek különleges helyet választottak. Környezeti szempontból ez a terület elsőrangú. A víz egész évben olyan közel van a felszínhez, hogy sok ezer ember élhet itt, a vízminőség miatti egészségügyi veszélyek nélkül. Angkor varázslatos adottságai közismertek voltak. Angkorvat fokozatosan buddhista zarándokhellyé fejlődött, nem csak a kambodzsaiak, de a szomszédos, és távolabb fekvő országok lakói számára is.
A város romjaira a tizenhatodik század vége felé bukkantak rá portugál felfedezők. Az elkészült feljegyzések sohasem kerültek nyilvánosságra. A nyugati világ figyelmét a franciák irányították Angkorra, miután Henri Mouhot 1863 körül felfedezte. Ez egybeesett azzal, hogy Kambodzsa 1964-ben francia protektorátussá vált.
A nyugati tudósok inkább az uralkodói udvar tökéletes felépítése és kultúrája, mint lakói szempontjából méltatták az angkori civilizáció csodás elemeit. Az is igaz, hogy az elméleteket nem volt könnyű megalapozni. Nem maradtak fenn könyvek, és a tizenkilencedik század végéig kőbe vésett feliratokat sem találtak. Angkor hirtelen elnéptelenedésének rejtélye a huszonegyedik századig megfejtetlen maradt. Egy hatalmas királyság fővárosa állt itt. Arra van bizonyítékunk, hogy sokan lakták, de semmi sem utal arra, hogy hová mentek ezek az emberek.
Valami történt, és azt szeretnénk tudni, hogy mi volt az. Nem tudjuk, hogyan éltek a közemberek. Nem ismerjük az irodalmukat, a kereskedelmi rendszerüket. Nem tudjuk, hogy az építészeik hol kaptak képzést, és ihletet. Ehhez képest nagyon alaposan ismerjük ugyanebből az időszakból a középkori Európa életét. Az egész hely egy hatalmas rejtvény. Csak néhány kőbe vésett felirat, egy látogató feljegyzései, és rengeteg feltételezés áll rendelkezésünkre.
Nan Madol korallzátony városa (Mikronézia, i.sz. 1200 körül)
A mikronéziai Karolina-szigetcsoport egyik szigete, Ponape egy különös településről ismert. Mikronézia legismertebb régészeti lelete Nan Madol kővárosa, melyet Mikronézia vagy a Csendes-óceán Velencéjeként is emlegetnek.
A város 90 mesterséges szigetből áll, melyek nagy része a XIII. és XVII. század között épült. A szigeteket 9 méter magas és 4-5 méter széles fallal vették körül és Velencéhez hasonlóan sekély csatornák választottak el egymástól őket. Mintegy 1000 ember lakott itt évszázadokon át.
A mértani pontossággal kialakított épületek 4 m vastag kristályosodó bazalttömbökből álltak, melyhez a szigeten a vulkáni működés következtében létrejövő fekete bazaltot használtak. A mai napig rejtély hogy pontosan hogyan építették fel a várost, melyhez 240 ezer tonnányi bazaltot használtak fel. A hatszögletű hasábos szerkezetű bazalttömbök mindegyike nagyobb és nehezebb volt, mint a gízai piramis építőelemei.
[post_ads_2]
A helyi őslakosok szerint, akik egyenes ági leszármazottai a város alapítóinak, a köveket lebegtetve, vízi úton hozták a sziget keleti részén található bányából és hozták létre a települést. A kutatások szerint minden egyes sziget más és más célt szolgált; külön szigete volt a papoknak, varázslóknak, harcosoknak, kézműveseknek, hajó készítőknek, élelmiszer-készítőknek és a nagyobb arisztokrata családoknak, de a legtöbb sziget, temetkezési helyként szolgált.
Nan Madol egy zárt világ volt vallási szertartások helyszíne, amit alátámasztanak a máig megmaradt romok, melyek többsége vallási építmény lehetett. A szigetek lakói a mennydörgés istenét tisztelték és különböző tengeri állatokat tartottak "szent tavakban", főleg angolnákat. Máig négy jó állapotban lévő mauzóleum maradt meg a szigeteken, ám az épületek többsége annyira lepusztult, hogy a pontos magasságuk sem határozható már meg. Állítólag a szigetek alatt menekülési alagutak voltak a nyílt óceán felé, azonban még a mai napig nem tudták feltérképezni ezt a csatornarendszert. Ma csónak túra keretében látogathatók a szigetek a nagyközönség számára.
A leégett város (Irán, i.e. 3200)
Shahr-i Sokhta Irán délkeleti részén, Szisztán és Beludzsisztán tartományban, Zábol városától 57 kilométerre fekszik. A város alapítását i.e. 3200-re datálják a tudósok. Egykor 150 hektáron terült el - nyugati részén 25-40 ezer sír lehet -, s az urbanizáció hajnalának egyik legnagyobb városa volt. Háromszor égett porig, s háromszor épült újjá, míg i.e. 2100-ben végleg elnéptelenedett. Ez időtől fogva nevezik a Leégett Városnak.
Shahr-i Sokhtát a magyar származású Kelet-kutató, Stein Aurél fedezte fel az 1900-as évek elején, ám az első ásatásokra 1967-ig kellett várni. A Maurizio Tosi vezette olasz kutatócsapat 1978-ig összesen kilenc ásatási szezonon át kutatta a bronzkori települést, amely munkát egy ideje olasz és iráni szakemberek közösen végzik.
Ani földalatti városa (Örményország, i.e. 3000)
Ani város érdekessége és sajátossága a földalatti Ani (sztorgetnja Ani), amit "barlangváros"-nak is fordíthatnánk. A Virágosvölgy és Farkasvölgy lejtőiben több száz barlanglakást alakítottak ki. A sziklafal természetes mélyedéseit használták ki – néhol kicsit segítettek is az alakításban –, hogy emberi tartózkodás számára megfelelő belső tereket alakítsanak.
Voltak itt két- és háromszintes lakások, de műhelyek, raktárak, templomok, kincstárak, sőt, temetők is. Ezek a barlang építmények kiváló védelmet nyújtottak ellenséges támadás idején. A város közművesítése viszont felülmúlta a korabeli európai városokét: az ivóvíz vezetékrendszeren jutott el az épületekbe, a szennyvizet pedig csatornarendszer vezette el.
A főbb utcák kövezettek voltak, szélességük elérte a hat métert. A város több mint kétszáz kőbe vésett felirata valóságos korabeli bedekker volt: a templomokon, középületeken megörökítették az építmény keletkezési idejét, az építtető és az építő nevét, sőt a restaurálás vagy az újjáépítés idejét is. A várost – bár királyi székesfőváros volt – sajátos önkormányzat igazgatta.
Mohendzsodáro ősi városa (Pakisztán, i.e. 2600 körül)
A leégett város (Irán, i.e. 3200)
Shahr-i Sokhta Irán délkeleti részén, Szisztán és Beludzsisztán tartományban, Zábol városától 57 kilométerre fekszik. A város alapítását i.e. 3200-re datálják a tudósok. Egykor 150 hektáron terült el - nyugati részén 25-40 ezer sír lehet -, s az urbanizáció hajnalának egyik legnagyobb városa volt. Háromszor égett porig, s háromszor épült újjá, míg i.e. 2100-ben végleg elnéptelenedett. Ez időtől fogva nevezik a Leégett Városnak.
Shahr-i Sokhtát a magyar származású Kelet-kutató, Stein Aurél fedezte fel az 1900-as évek elején, ám az első ásatásokra 1967-ig kellett várni. A Maurizio Tosi vezette olasz kutatócsapat 1978-ig összesen kilenc ásatási szezonon át kutatta a bronzkori települést, amely munkát egy ideje olasz és iráni szakemberek közösen végzik.
Ani földalatti városa (Örményország, i.e. 3000)
Ani város érdekessége és sajátossága a földalatti Ani (sztorgetnja Ani), amit "barlangváros"-nak is fordíthatnánk. A Virágosvölgy és Farkasvölgy lejtőiben több száz barlanglakást alakítottak ki. A sziklafal természetes mélyedéseit használták ki – néhol kicsit segítettek is az alakításban –, hogy emberi tartózkodás számára megfelelő belső tereket alakítsanak.
Voltak itt két- és háromszintes lakások, de műhelyek, raktárak, templomok, kincstárak, sőt, temetők is. Ezek a barlang építmények kiváló védelmet nyújtottak ellenséges támadás idején. A város közművesítése viszont felülmúlta a korabeli európai városokét: az ivóvíz vezetékrendszeren jutott el az épületekbe, a szennyvizet pedig csatornarendszer vezette el.
A főbb utcák kövezettek voltak, szélességük elérte a hat métert. A város több mint kétszáz kőbe vésett felirata valóságos korabeli bedekker volt: a templomokon, középületeken megörökítették az építmény keletkezési idejét, az építtető és az építő nevét, sőt a restaurálás vagy az újjáépítés idejét is. A várost – bár királyi székesfőváros volt – sajátos önkormányzat igazgatta.
Mohendzsodáro ősi városa (Pakisztán, i.e. 2600 körül)
Mohendzsodáro (helyesen Móhan Dzsódaró, a "halottak dombja" az Indus-völgyi civilizáció egyik legnagyobb és legszervezettebb városának romja, a mai Pakisztán Szindh tartományában. Az egykori várost kr.e. 2500 és 2100 között az Indus partján élő Harappá-kultúra beli nép építette, akik Mezopotámia és az ókori Egyiptom népeihez hasonlóan a termékeny folyóvölgyben öntözéses gazdálkodást alakítottak ki.
Mohendzsodáro romjai hihetetlen várostervezői képességről árulkodnak: az ősi metropolisz urbanisztikai szervezettsége, építési módszerei és a kb. 40 000 fős lakosságot kiszolgáló közszolgáltatásai csak a kétezer évvel későbbi, császári Róma adottságaival vethetők össze. A bronzkori városrom 1980 óta az UNESCO kulturális Világörökségének része.
